„A magyar ember egy olyan ember, aki lóra termett. Ha nincs ló, jó a szamár is. Ha szamár sincs, jönnek a frázisok. Ha a frázisokból is kifogytunk, maradnak a fesztiválok, szüretek, állami ünnepek, zsúrok, parti-hétvégék. Egy a lényeg, a magyarnak valamin lovagolni kell, hogy áteshessék a ló túlsó oldalára. Ha nem tud ugyanis átesni, akkor úgy érzi, lóvá van téve, s ez vele szemben nem lovagias. Mi magyarok, hiszünk az eszményekben. A lovas-íjász stílusban, a „mindenki egyért, irány a közért” – lásd fentebb – elvben, a kihívásban, a kockacukorral ízesített kávéban, s abban, hogy Puskás Öcsi mellett, ha nemzetközi magyar élsportolóról beszélünk, csak Kincsem és Overdose jöhetnek szóba. Első állami ménesünket II. József császár alapította 1784-ben, mely ménesben a világon egyedülálló módon négy magyar fajtát tenyésztettek ki. A császári abszolutista udvar történetíróinak fennmaradt jegyzeteiből tudjuk, ha egy magyar vitéz egy osztrák lovas mögött lovagolt át egy kidőlt-bedőlt birtok kapun, ugyan számítani lehetett rá, hogy nem előzi meg, de az osztrák rendre inkább lelassított, elkerülvén az összetűzést, elvégre magyar vitézről volt szó. Egy szó, mint száz, arra biztatok mindenkit, szálljon le a magas lóról és látogasson el hozzánk. Ismerjük meg egymást, érezzük magunkat nyeregben: együtt.”